.Black.

A világ kifordult magából ,nem félünk,még nem .Ami jön az ismeretlen.. Az utolsó métereket futjuk még csak egy kis rész van hátra, és még egy kis híjja… Ha visszapillantunk,minden fekete, s elõttünk az éjszaka .Nincs visszaút szerencsére, nincs visszaút.Hol vannak a többiek, akiknek velünk kéne lenniük? Talán már rég elveszítettek minket? Sötét van itt a fényben, mely mindent ad, és semmit. Ezért születtünk meg .Ha visszapillantunk, minden fekete, s elõttünk az éjszaka. Nincs visszaút szerencsére, nincs visszaút,.Hadd lépjük meg az utolsó lépéseket, s aztán tûntessük el együtt a nyomokat .Gyere velünk, ha visszapillantunk, minden fekete, s elõttünk az éjszaka .Nincs visszaút szerencsére .Ha visszapillantunk, minden fekete, s elõttünk az éjszaka. Nincs visszaút szerencsére, nincs visszaút, nincs visszaút ...

Égő sebet hagytál a bőröm alatt

Most még téged szeret, a te kezedet fogja , de holnap már te nem vagy, holnap más lánnyal van. .te már csak a múlt vagy, kit maga mögött hagy. . . egy elfeledett emlék, kit elfelejtett rég. neki csak egy  emlék lehetsz  , neked ő a világnál is többet jelent.  Ő már továbblépett. . .most már rég mást szeret, de te kéred, maradjon még veled... ő nem maradhat már melletted. minden lépésével szíved újra összetöri , de őt ez már többé nem érdekli. mást keres szemével, mást becézget szépen. neki az arcod már idegen, eltűnik az óriás tömegben.... 

Újra itt vagyok , itt lent

Nézd meg , megint hova jutottam. Felejteni akartam. Majdnem sikerült már...Előbb felejtem el az életemet, mint téged... de te megjelentél. Összezavarodtam. Nemértem... Fáj. Újra és újra a lelkembe jutsz... Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt. A lelkemben.. Benne vagy. Örökre itt élsz már. Lehet már csak álom maradsz?! Sosem tudhatom. Sosem tudhatod... Szeretlek.

' Szét tép belül , bármerre mész ..'

Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély ...

Állarc mögött ...

Sose tudom, hogyan mutassam ki az érzéseimet.. gyerekkorom óta azt sulykolják belém, hogy el kell rejtenem az érzelmeimet. nem szabad kimutatnom a dühömet, a félelmeimet. de azzal, hogy ezeket megtanultam elzárni magamba és egy maszkot erőltettem az arcomra egyúttal minden más érzelmemet is elrejtettem. soha senki nem mondta hogyan kell szeretni. ezért tűnik úgy másoknak hogy nem szeretem őket, hogy mindenre közömbös vagyok. pedig nem. A maszk mögött iszonyatos érzelmi viharok dúlnak. mondhatnám úgy is hogy lételememmé váltak az érzelmi szélsőségek. nem tudok eltölteni egy percet sem közömbösen. ebből a külvilág semmit észre sem vesz, hiszen ott a maszk. minden egyes percben vagy a felhők fölött vagy mély szakadékban vagyok. és mivel könnyebb a fájdalmat fenntartani mindig iszonyatos lelki sebeim keletkeznek..és ahogyan a mondás tartja, az idő gyógyít, de nem végez plasztikai műtétet...ha megnézhetném a lelkem alig lenne heg nélküli rész. én vigyáztam rá, mások már kevésbé. csak még egyszer nézhetnék a szemükbe és mondhatnám el nekik: „nézzétek ezt ti tettétek velem”… de nem ezt már nem tehetem, én már nem ébredek fel…

Némán üvöltök, de remélem te mégis hallod....

Legszívesebben kitépném a szívem és egy érzéketlen gépezetet tennék a helyébe, hogy ne éljem át ezt a kínt..de mégis nevetnem kell akkor is ha fáj....és majd csendben magányosan fohászkodom valami felsőbb hatalomhoz , hogy csak még egyszer de tudjam jól van és vegye tudomásul érte lüktet ez ereimben a vér.. csak tudjam , nincs semmi baja , boldog. hogy boldog nélkülem .......

A hajnal ébreszt fel , lehet csak álom most mennem kell... sírj csak a vállamon és ölelj ahogy régen , mikor égett még a tűz....talán csak ez marad ami összefűz..maradni szeretnék, hisz menni fáj, ölelni szótlanul, de manapság álmodni kár. csak még egyszer búj hozzám, a búcsúkönny oly hasztalan, ne hullajts értem egyet sem, csak fogadd el, már vége van ....maradni szeretnék, de túl sok emlék fűz hozzád, haladnom kell, a szívem úgyis újra eldobnád..szerelmünk érintetlen a pokolnak, mennynek, ígérem látni fogsz még egyszer de most engedj el, hadd menjek. maradni szeretnék, el sem hiszed mennyire, még nem is sejtem, miként futok olyan messzire. hol már, nem éget emléked, ahol nem édes csókod, nem hiszem, hogy bárhol lehetnék még ilyen boldog maradni szeretnék, tán nem is baj, hogy nem lehet, ugyan miért lennék itt, ha nem foghatom meg kezed. szellemként jár majd egy hűvös árny a faladon, ha másból nem, majd ebből tudni fogod mikor feladom…

Tükörkép

Van a tükörben egy lány. nemtudom, hogy ő ki . néha azt gondolom ismerem őt... néha csak azt kívánom bárcsak ismerném. amikor belenézek a szemébe , egy dolgot látok benne. a szíve könnyen összetörik. nem tudok neki elmondani semmit. nem tudom arra késztetni, hogy azt érezze : minden rendben van. a lány a tükörben sír miattad.. úgy elmondanám neki, hogy ne féljen.. üres  a tekintete.  sír..fél.. szomorú.. magányos.. bárcsak tehetnék valamit érte. odafordulok hozzá. remeg a hangom. könnyes szemmel megmondom neki: " a magány és a fájdalom amit érzel el fog halványúlni . idővel ... "